Aligha lehetne szebben írni a kutyáról, mint ahogy azt már Platon , a nagy görög gondolkodó idoszámításunk elott több száz évvel tette. Így fogalmazott: “a kutya a természet kincsestára, a fáradtság menedéke, a huség példaképe, az éberség tükre, az értelem dísze, a modor jelképe” ….
Ezt a jellemzést a kutyatartók nagy része ma is elfogadja. Nem így azok, akiknek sikerült éppen „belelépni”, még inkább azok, akik a média által most már szinte naponta hírül adott kutyatámadások áldozatai. A kutyák okozta tragédiák utáni napokon az áldozatok, hozzátartozók testi és csendes lelki fájdalma fölött össze – összecsapnak a kutyaimádók és -utálók (úgy tunik, itt is „kettéoszlottunk”, középso kategória nincs), a sajtót elözönlik az érzelmi töltésu cikkek, rádióban, televízióban okosan nyilatkoznak különbözo szakértok, igazgatási szakemberek, állatvédok, sot törvényeket hozó képviselok is, aztán lassan elcsitulnak az indulatok. Egészen a következo tragédiáig!
Eb-tartási rendeletek eddig is voltak, állatvédelmi törvényünk is van, de ezek az emberre vonatkoznak, akik az ebtartás szabályait vagy betartják, vagy nem!
Igen ám, de nemcsak az agyonkínzott, kiéheztetett vagy a petárdáktól „világgá menekült” és falkákba tömörült kutyák „indokolt, magyarázható” támadásairól hallunk, hanem a kiegyensúlyozott körülmények között élo, szeretetet és minden mást megkapó kutyák családtagok, majdnem mindig gyerekek és idoskorúak elleni „indokolatlan, megmagyarázhatatlan” támadásainak is tanúi vagyunk.
Kérdés tehát, hogy a könyvtárnyi terjedelmu kynológiai (kutyákkal kapcsolatos összes tudomány) és etológiai (viselkedési) ismeretanyagot a mai kutyákra teljes egészében alkalmazhatjuk-e? Az utóbbit aligha, hiszen a kutyák magatartásának kutatása természetes körülmények között, szokásos életfeltételeik mellett történt. Hiába ismerjük az úgynevezett „normális” viselkedésformákat, az állatok különféle helyzetekre, ingerekre adott fajspecifikus válaszait, ezek a mai „ketreckutyákra” aligha érvényesek!
Véleményem szerint fajtától és bezártságtól függetlenül ide sorolhatók mindazok a közép- és nagytestu ebek, melyeket gazdáik a természettol „elneveltek” , melyektol gazdáik folyamatosan azt kívánják, hogy kutyájuk csak olyan dolgokat muveljen, ami az embernek hasznos, tekintet nélkül arra, hogy az állatnak vannak „saját szempontjai” is. Vegyünk csak egyetlen, de igen lényeges szempontot, a mozgást ! A kutya ose, a farkas akár napi 50 km-t is fut zsákmányát hajszolva. Talán van valami összefüggés aközött, hogy a napi 20 – 30 km-t is megtevo vadász- és pásztoreb, vagy egy jól megdolgoztatott rendorkutya vagy kotorékeb a statisztikai adatok szerint szinte sohasem fordul ok nélkül az ember ellen, míg a napot átalvó, inaktívvá tett, unatkozó, csupán napi 3-4-szeri 10-15 perces „egészségügyi” sétát tett társaik sokkal gyakrabban. Ezeknek a kutyáknak legalább napi 1 -1,5 órás intenzív mozgatásra lenne szükségük.
Persze a dolog ennél összetettebb. Az ember tenyésztoi tevékenységével oly módon és mélységben beleavatkozott a genetikába, hogy már-már „mesterséges” kutyát hozott létre (egyes fajták láttán felvetodik a kérdés: egyáltalán, ez még kutya?). Ezek felfokozott agresszivitása oktanilag is különbözik az osi ösztönökétol. Ehhez járulnak még a speciális nevelés, a rossz kiképzés, , ingerszegény környezet, elmaradt kommunikáció stb. miatti magatartászavarok, melyek lényege a szervezet-környezet egyensúlyának megbomlása. A magatartászavar azonban még nem agresszió, még nagyobb hiba, ha ezt kizárólag bizonyos fajtákhoz kapcsolják (pl. orzo-védo fajtákhoz). Egyébként is meg kell különböztetnünk egymástól az agressziót és a veszélyességet ! Az agresszió a faj sajátja, ez genetikailag „kódolt”, hiszen a kutya ose a farkas és a háziasítás során is szükség volt erre a tulajdonságra. Egy házorzo, vadász- vagy pásztorkutya hasznavehetetlen, amennyiben nem rendelkezik agresszióval. A kutya támadhat önvédelembol, ha valaki vagy valami átlépi territóriumának határát, támadhat, ha kölykeit védi stb. Ha úgy tetszik, itt az agresszió pozitív tulajdonság, azonban ez sohasem irányulhat indokolatlanul az ember ellen, mert akkor már veszélyességrol beszélünk, ahol az agresszivitás már legtöbbször alkalmazkodási nehézség vagy képtelenség következménye. Gyakori, hogy a négy fal között, elszigetelten élo kutya oly mértékben függ a gazdájától ( hiszen csak ot ismeri), hogy társaival és más emberekkel képtelen „normális” magatartásra, idegen környezetben félelembol harap. Ezért is fontos, hogy a napi séták, mozgások útvonala változatos legyen, hogy a kutyát minél több külso inger érje, ahol idegenek is jönnek – mennek, jármuvek közlekednek stb. A veszélyesség tehát egyrészt nem fajtafüggo, másrészt nem valamiféle statikus állapot, hanem a történések függvénye . Egyazon fajtán belül az idegi tevékenység szerint is különbözo típusok vannak: az ingerlékeny (kolerikus) típus gyorsan tájékozódik, bátor, könnyen tanítható, de gátlásait nehezen lehet alakítani a kiképzés során, vagyis a különbségeket nehezen tolerálja, könnyebben, hamarabb támad. A mozgékony (szangvinikus ) típus kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, a külso ingerek kiváltotta reflexei szilárdabbak, kiszámíthatóbbak, ezek nehezebben, csak indokolt esetekben támadnak. A nehézkes, enervált (flegmatikus ) típus reflexei lassabbak, ezek kiszámíthatóbb magatartásúak. A gyenge (melankólikus ) típus feltételes reflexei nehezen alakíthatók ki, vagyis nehezen tanítható, kiegyensúlyozatlan, ennélfogva megbízhatatlanabb is. Igen ám, de a kutya típusát sokszor még gazdája sem ismerheti! Egy oshonos fajta egyede is lehet veszélyes, ha alacsony az ingerküszöbe, s akár megszokott ingerek is kiválthatják támadását. Hogy mi lehet egy ilyen inger, azt a nem kevés „elméletgyártás” ellenére megmondani sohasem lehet (pl. az ember által nem is érzékelheto hang- vagy fényeffektus, korábbi rossz élmény „felidézése” stb.). Vannak etológusok, akik szerint a kutya nem tesz mást, mint átveszi az ember intoleranciáját, feszültségeit, labilitásait és bizonyos helyzetekben ennek megfeleloen cselekszik. A „madarat tolláról – embert barátjáról” helyett egyre érvényesebb lesz a mondás második fele: „embert kutyájáról” .
A szaporodó kutyatámadások ügyében szélesköru egyéni vagy inkább társadalmi védekezésre van szükség, melynek módozatait, eszközeit feltárni többek között az ismeretterjesztés feladata lenne. Hogy ne csak a szakemberek ismerjék például, melyek a veszélyes kutyamagatartás külso jelei, öröklodik-e a kutya magatartászavara, melyek azok a kedvezotlen környezeti feltételek, melyek között a kutyák folyamatosan fenyegetett helyzetben érzik magukat, s az állandó stressz mintegy védekezési agressziót vált ki belolük, mire számíthatunk, ha behatolunk egy kutya territóriumába (felségterületére), miért nem szabad elfutni a támadó kutya elol stb. stb. Már csak önvédelembol is meg kellene tehát egy kicsit „kutyául” tanulni a kutyát nem tartóknak is!
Az alábbi információs anyagot Dr. Böo István bocsájtotta a Gazdi-Tudásbázis rendelkezésére.